Érezted már úgy magad, mint, ha minden Veled történt dolgot kívülről látnál? Nem résztvevője vagy a történéseknek, csupán a szemlélője? És tehetetlen, mert szinte fel sem fogod, hogy milyen helyzetben vagy? Mire észbe kapnál, a helyzet nincs többé, minden "megoldódott", vagy legalább is elmúlt már... Néha így érzem magam. Amikor minden és mindenki ellened fordul, semmi nem akar sikerülni. A macska is csúnyán nyávog Rád, a kutya sem hagyja, hogy megsimogasd... És még az ágy lábába is belerúgsz... Ilyenkor jobb lenne az egészet átaludni, megszűnni létezni, vagy kimenni a puszta közepére és csak ülni, hallgatni... Behunyt szemmel élvezni az arcodon a szél simogatását, ahogy játszik a hajaddal, a Nap kellemes, narancsos, langyos sugarait a fűben heverészve érezni. Nézni, ahogy a hangyák a poros, száraz, repedezett földúton egymást követve sürgölődnek. Hallgatni, ahogy a tücskök ciripelnek a magasra nőtt fűszálak között. Néha egy-egy kóbor szúnyogot elkergetni, és a naplemente minden egyes pillanatát végignézni, fejben megörökíteni, mint egy festményt, vagy egy kis filmet. Ahogy eltűnik a horizont mögött, lebukik, helyét felváltják a lila felhők, és a még vörös bárányfelhők, mint a nagy vattacukrok. És amikor már kezd lehűlni az idő, felkapni a magas fűből a bicajt, és hazaindulni... A legszebb érzés a világon, amit jelenleg el tudok képzelni...

Képeken: a repcében készült képek 2 kidolgozásban.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.